Megértem annak szomorúságát, aki elveszített egy felettébb szeretett személyt vagy házastársat, akivel mindent megosztott. Maga Jézus is megrendült, és könnyezett egy barátja halála miatt. És hogyan ne értenénk meg annak könnyeit, aki a gyermekét veszítette el? Ilyenkor ugyanis „mintha megállna az idő: megnyílik egy mélység, mely elnyeli a múltat és a jövőt is. (…) Olykor vádolják Istent. Mily sokan – megértem őket – még meg is haragszanak Istenre. „Az özvegység különösen fájdalmas tapasztalat. (…) Vannak, akik özvegyen képesnek mutatkoznak arra, hogy energiáikat még jobban gyermekeikre és unokáikra fordítsák, és szeretetüknek e kifejezésében új nevelői küldetésre lelnek. (.) Azokat, akik nem számíthatnak olyan családtagokra, akiknek odaszentelhetik magukat, és akiktől szeretetet és közelséget kaphatnának, a keresztény közösségnek különös odafigyeléssel és készséggel kell támogatnia, főként, ha ínséges körülmények között élnek.”
Kérdések:
- Hogyan viselném(viselem), ha szeretteimet elveszte(né)m?
- Hiszem-e, hogy az örök élet vár rájuk, és találkozni fogunk velük?
- Magamat sajnálom, vagy őt siratom?