Még ha a szülőknek szükségük is van az iskolára, hogy biztosítani tudják gyermekeiknek az alapvető oktatást, teljesen soha nem ruházhatják másra erkölcsi nevelésüket. Egy személy érzelmi és etikai fejlődése megkövetel egy alapvető tapasztalatot: hinni, hogy a szülei méltók a bizalomra. Ez nevelői felelősség: a szeretettel és a tanúságtétellel bizalmat ébreszteni a gyermekekben, szeretetteljes tiszteletet kelteni bennük. Ha egy gyermek már nem érzi, hogy tökéletlensége ellenére is értékes a szülei számára, vagy nem tapasztalja, hogy őszinte aggódással törődnek vele, az mély sebeket üt benne, melyek sok nehézséget okoznak érlelődésében. Ez a távollét, ez az érzelmi magárahagyottság mélyebb fájdalmat okoz, mint az esetleges dorgálás, amit egy rossz cselekedetéért kaphat.
Kérdések:
- Mennyire fogadjuk el a ránk szabott tanítói felelősséget?
- Hogyan teszünk tanúságot? (hitünkről, kapcsolatainkról)
- Élünk-e a megbocsátó, mindent beborító szeretettel?
- Mit várunk az iskolától? Mit várunk el az iskolától?