Öregkoromban se taszíts el magadtól, akkor se hagyj el, ha erőm elfogy” (Zsolt 71,9). Az idős ember kiáltása ez, aki fél az elfeledéstől és a megvetéstől. Ahogyan Isten hív, hogy legyünk eszközei a szegények kéréseinek meghallgatásában, úgy azt is várja tőlünk, hogy halljuk meg az idősek kiáltását.Ez szól a családoknak és a közösségeknek is, mert „az Egyház nem lehet érzéketlen, még kevésbé közömbös és megvető az öregséggel szemben. Fel kell ébresztenünk a hála, a megbecsülés, a törődés közösségi érzését, amelyek megéreztetik, hogy az öreg ember is a közösség élő tagja. Az idősek, férfiak és nők, apák és anyák, akik megelőztek minket ugyanazon az úton, ugyanabban az otthonban, a méltó életért folytatott mindennapos küzdelmeinkben. Ezért „mennyire szeretnék egy olyan Egyházat, amely a fiatalok és öregek túláradó örömű ölelkezésével kihívást képez a selejtezés kultúrájával szemben!
Kérdések:
- Mikor öleltem meg utoljára egy idős embert?
- Van-e “öregem” a családban, akivel kapcsolatom van? (felhívom, találkozom vele, együtt csinálunk valamit)
- Viselkedésemmel mire tanítom a fiatalokat az idősekkel kapcsolatban?- (mit látok, ők mit tesznek a környezetemben?)