A helyreigazítás ösztönzést jelent, ha ugyanakkor értékelik és elismerik az erőfeszítéseket, és ha a gyermek felfedezi, hogy szüleiben változatlanul él a türelmes bizalom. Egy szeretettel megintett gyermek érzi, hogy figyelnek rá, felfogja, hogy valaki észreveszi, hogy szülei elismerik a lehetőségeit. Ez nem a szülők szeplőtelenségét igényli, de azt igen, hogy alázattal el tudják ismerni a saját korlátaikat, és mutassák meg személyes erőfeszítésüket azért, hogy jobbak legyenek. De a gyermekeknek szükségük van arra a tanúságtételre is a szülők részéről, hogy nem engedik meg, hogy a harag elragadja őket. A gyermeket, aki rosszat tett, helyre kell igazítani, de soha nem úgy mint ellenséget, vagy úgy, mint akin kitöltik saját agresszivitásukat. Egy felnőttnek ezenfelül el kell ismernie, hogy bizonyos rossz tettek egy adott életkor korlátaihoz és törékenységéhez kötődnek. Ezért ártalmas volna az állandóan büntető magatartás, mely nem segít közelebb a cselekedetek súlyának felfogásához, és elbátortalanodást, valamint ingerültséget provokálna: „Apák, ne keserítsétek meg a gyermekeiteket” (Ef6,4; vö. Kol 3,21).
Kérdések:
- Mire emlékeztetem szeretteimet, a hibáikra, vagy arra, amivé válhatnak?
- Hogyan feddem meg családom tagjait, ha hibáznak?
- Mit látnak rajtam, ha “rossz napom van”?
- Belátom-e saját korlátaimat, gyengeségeimet?