A valóság e rövid feltárása során szeretném kiemelni, hogy bármennyire jelentős javulás történt a nők jogainak elismerésében és közéleti szereplésében, bizonyos országokban még sok a tennivaló. Még nem szüntettek meg minden elfogadhatatlan szokást. Mindenekelőtt a szégyenletes erőszakot, amelyet a nőkkel szemben tanúsítanak, a családi bántalmazásokat és a rabszolgaság különböző formáit, amelyek nem a férfiúi erő bizonyítását, hanem gyáva romlást jelentenek. A szóbeli, fizikai és szexuális erőszak, amit néhány házasságban a nők ellen elkövetnek, ellentmond a házastársi egység természetének. Gondolok bizonyos kultúrákban a nők nemi megcsonkítására, de a rangosabb munkahelyek és döntéshozói pozíciók betöltésénél alkalmazott egyenlőtlenségekre is. A történelem a patriarchális kultúrák kihágásait utánozza, amelyekben a nőt alacsonyabb rangúnak tartották, de gondolunk a „béranyaság” gyakorlatára is, vagy „a női test manipulálására és áruba bocsátására a kortárs mediatikus kultúrában”. Vannak, akik azt tartják, hogy sok aktuális probléma a női emancipációnak köszönhető. Ám ez az érv nem érvényes, „hamis, nem igaz, a maszkulinizmus egyik formája”.
A férfi és a nő közötti hiteles méltóság arra vezet, hogy örvendjünk, ha túlhaladják a hátrányos megkülönböztetés régi formáit, és ha kibontakozik a családokban a kölcsönösség stílusa. Vannak a feminizmusnak olyan formái, amelyeket nem tekinthetünk megfelelőknek, ugyanakkor csodáljuk a Szentlélek tevékenységét a nő méltóságának és jogainak világosabb elismerésében.
Kérdések:
- Figyelembe vesszük-e, hogy Isten egy oldalbordából, azaz a férfiből teremtette a nőt?
- Csodaként tudunk-e tekinteni a nők anyaságban megélt szolgálatára? Milyen módon támogatjuk őket?
- Látjuk/belátjuk, micsoda értékekkel tudnak hozzájárulni bármilyen (munka) közösség életéhez érzékeny, látó, lelki megközelítésükkel?
- Tisztelem-e a nőket?