Az evangélium arra is emlékeztet, hogy a gyermekek nem a családok tulajdonai, hanem megvan a maguk személyes életútja. Ha igaz, hogy Jézus példaként áll előttünk a földi szülei iránti engedelmességével, mert alávetette magát nekik (vö. Lk 2,51), úgy igaz az is, hogy ő megmutatja: a gyermek életre szóló választása és keresztény hivatása elszakadást követelhet azért, hogy megvalósítsa az Isten országáért vállalt odaadását (vö. Mt 10,34–37; Lk 9,59–62). Mi több, Jézus maga tizenkét évesen azt feleli Máriának és Józsefnek, hogy neki történeti családját meghaladó küldetést kell teljesítenie (vö. Lk 2,48–50). Ezért hangsúlyozza más, mélyebb kötelékek szükségességét, még a családi kapcsolatokon belül is: „Azok az anyám és testvéreim, akik hallgatják és tetté is váltják az Isten szavát” (Lk 8,21). Másrészt a gyermekek iránti figyelmességében – akiknek az ókori közel-keleti társadalomban nem voltak saját jogaik és a család tulajdonának tekintették ôket – Jézus elmegy odáig, hogy már-már mesterként állítja őket a felnőttek elé, mások iránti egyszerű és spontán bizalmuk miatt:
„Bizony mondom nektek, ha nem változtok meg, s nem lesztek olyanok, mint a gyerekek, nem mentek be a mennyek országába. Aki tehát megalázza magát, mint ez a gyerek, az a legnagyobb a mennyek országában” (Mt 18,3–4).
Kérdések:
- Hogyan tekintek gyermekeimre? És a többi gyermekre?
- Tudom-e, merem-e őket is az Isten szemével nézni?
- Tanultam-e már tőlük az örök életre vezető útmutatást?