Az Eucharisztia megköveteli az egyetlen egyházi testbe való beépülést. Aki Krisztus testéhez és véréhez lép közel, nem bánthatja meg ugyanakkor Krisztus ugyanazon testét azzal, hogy botrányosan megoszlást és hátrányos megkülönböztetést okoz a tagjai között. Az Úr testének „megkülönböztetéséről”, hittel és szeretettel való fölismeréséről van szó, úgy a szentségi jelekben, mint a közösségben. Máskülönben az ember a saját ítéletét eszi és issza. Ez a szentírási rész komoly figyelmeztetés a családoknak, melyek bezárkóznak saját kényelmükbe és elszigetelődnek, de még inkább azoknak a családoknak, melyek közömbösek a szegény és rászorulóbb családok szenvedései iránt. Így az eucharisztikus ünneplés, a szentmise állandó felhívás mindenki felé, hogy „vizsgálja meg magát”, azért, hogy kitárja saját családjának ajtaját azok nagyobb közössége előtt, akiket a társadalom kiselejtezett. Ezt követően vegyék magukhoz valóban a szeretet Szentségét, amely egy testet alkot belőlünk. Nem szabad megfeledkezni arról, hogy „a Szentség »misztikájának« társadalmi jellege van”. Ha a szentáldozáshoz járulók nem engedik, hogy a szentség a szegényekkel és szenvedőkkel való törődésre késztesse őket, vagy egyetértenek a megoszlás, a megvetés és az igazságtalanság különböző formáival, méltatlanul veszik magukhoz az Eucharisztiát. Ezzel szemben a megfelelő készséggel áldozó családok megerősítik a testvériségre irányuló vágyukat, szociális érzéküket és a rászorulókkal való törődésüket.
Kérdés:
- Érdeklődőek vagyunk-e a környezetünkben élőkre? (pl. mikor kérdeztük meg a szomszédtól, hogy van?
- Észrevesszük-e a rászorulókat? (nem Afrikában, itt, az utcán, mellettünk?)
- Mikor fogadtunk asztalunkhoz “hozzánk nem méltókat” utoljára?