Magamévá teszem sok szinódusi atya megfontolását, akik ki akarták fejezni, hogy „azokat a megkeresztelteket, akik polgárilag elváltak és újraházasodtak, különféle lehetséges módokon jobban integrálni kell a keresztény közösségekbe, kerülve mindent, ami botrányt okozhatna. Lelkipásztori kísérésük kulcsa az integráció logikája: ne csak tudják, hogy Krisztus testéhez, vagyis az Egyházhoz tartoznak, hanem erről örömteli és termékeny tapasztalatuk is legyen. Meg vannak keresztelve, testvéreink és nővéreink ők, a Szentlélek elárasztja őket ajándékaival és karizmáival mindenki javára. Részvételük többféle egyházi szolgálatban kifejeződhet, ezért meg kell vizsgálni, melyek azok a szolgálatok a liturgikus, pasztorális, nevelési és intézményi területen, amelyekből jelenleg ugyan ki vannak zárva, de amelyeket meg lehetne nyitni előttük. Nemcsak nem kell kiközösítettnek érezniük magukat, hanem az Egyház élő tagjaiként élhetnek és fejlődhetnek, olyan anyaként megtapasztalva az Egyházat, aki mindig befogadja, szeretettel gondjukat viseli és bátorítja őket az élet és az evangélium útján. Ez az integrálás szükséges gyermekeik gondozása és keresztény nevelése számára is, akiket a legfontosabbnak kell tartani.
Kérdések:
- Aktívan segítek-e ott, ahol a házasság válságban van?
- Imáimban kísérem-e azokat, akik a válás iszonyatos útját járják?
- Befogadó vagyok-e, erősítem-e értékeiket, besegítve mindenkit az Egyházba?
- Figyelembe veszem-e a gyerekek érdekeit, akik minden válás megszenvedői?