A szeretet horizontján, mely a házasság és a család keresztény tapasztalatának lényegi eleme, egy másik erény is feltűnik, melyet napjainkban, a féktelen és felszínes kapcsolatok korában alig ismerünk: ez a gyöngédség. E ponton támaszkodunk a kedves és mély értelmű 131. zsoltárra. Ahogy ez más szövegekben is előfordul, a hívő és Ura közötti egységet az apai és anyai szeretet vonásaival írják le. Itt az a kifinomult és gyöngéd bensőségesség jelenik meg, mely az anya és kisgyermeke, a szoptatás után az anyja karjaiban alvó újszülött között van. Ahogy a héber gamul szó jelzi, egy már elválasztott gyermekről van szó, aki tudatosan anyja nyakába csimpaszkodik, aki keblére veszi őt. Tehát tudatos, és nem pusztán biológiai intimitásról van szó. Ezért énekli a Zsoltáros: „Megtanítottam hallgatni a lelkem, így békét szereztem neki. Mint anyja ölén a gyermek, úgy pihen bennem a lelkem”. Ezzel párhuzamosan hivatkozhatunk egy másik jelenetre, melyben Ozeás próféta Istennek mint apának adja szájára a következő megindító szavakat: „Gyermek volt még Izrael, amikor megszerettem, (…) én tanítottam meg járni. Puha kötelékkel vonzottam őket, a szeretet kötelékeivel. Olyan voltam hozzájuk, mint aki arcához emeli a csecsemőt; lehajoltam hozzá, enni adtam neki”
Kérdések:
- Mikor érintettem meg gyöngéden utoljára valakit?
- Tudunk-e csendesen megbeszélni fontos dolgokat?
- Megpihenünk-e rendszeresen testben, és lélekben?
- Visszaemlékezem-e szüleim közelségére?