Az Egyház, bár megérti a konfliktusos helyzeteket, melyeken a házastársaknak keresztül kell menniük, nem szűnhet meg a legtörékenyebbek hangja lenni, akik gyakran maguk a némán szenvedő gyermekek. Ma, „látszólag fejlett érzékenységünk és minden rafinált pszichológiai elemzésünk ellenére fölteszem a kérdést: nem vagyunk-e érzéketlenek a kisgyermekek lelkének sebei iránt? (…) Érezzük-e annak a hegynek a súlyát, mely egy kisgyermek lelkére nehezedik azokban a családokban, amelyekben rosszul bánnak egymással és rosszat tesznek egymásnak, olyannyira, hogy elszakítják a házassági hűség kötelékét? ”E durva tapasztalatok nem segítenek abban, hogy ezek a kisgyermekek egyszer majd képesek legyenek végleges elköteleződésre.
Ezért a keresztény közösségek nem hagyhatják magukra az elvált szülőket, akik új kapcsolatban élnek. Épp ellenkezőleg, be kell fogadniuk és kísérniük kell őket nevelői tevékenységükben. Ugyanis „hogyan biztathatjuk ezeket a szülőket arra, hogy a meggyőződéses és gyakorolt hit példájával tegyenek meg mindent a gyermekek keresztény életre neveléséért, ha olyan távolságban tartjuk őket a közösség életétől, mintha ki volnának közösítve? Úgy kell eljárni, hogy ne rakjunk rájuk újabb terheket azokon túl, melyeket a gyermekeknek ilyen helyzetben már viselnie kell! ”A szülők sebei gyógyításának segítése és spirituális befogadásuk jó a gyermekek számára is, akiknek szüksége van az Egyház családi arcára, mely befogadja őket ebben a traumatikus tapasztalatban. A válás rossz, és fölöttébb aggasztó a válások számának növekedése. Ezért a családok tekintetében kétségtelenül a legfontosabb lelkipásztori feladatunk a szeretet erősítése és a sebek gyógyítása, oly módon, hogy megelőzhessük korunk e drámájának terjedését.
Kérdések:
- Van-e bármi előítéletem az elvált szülőkkel kapcsolatban?
- Befogadó, segítő-e a közösségem a nehéz sorsú családokkal?
- Meghallom-e a gyermekek sírását?
- Merek-e imával, szóval, akár cselekedettel beavatkozni, ha látom, hogy a gyermek(ek) sérül(nek) egy családban?